Az én (a Te) lelkem

Mutasd meg nekem az utat, amelyen járnom kell, mert Hozzád emelem föl lelkemet. (Zsoltárok 143:8)

És amikor felemelem lelkemet (elmémet, akaratomat és érzelmeimet) Hozzád, Atyám, ott hagyom Nálad. Rájövök, hogy ha visszaveszem a lelkemet, az túl sok utat hagy nekem bejárni, túl sok választást. Ez olyan könnyen letérít a keskeny útról.

Hányszor kértelek már, hogy vezess, Atyám, csak azért, hogy aztán irányt változtassak, hogy saját vágyaimat szolgáljam? Nem tovább, Atyám. Nem mondom tovább! A saját utam túl sok zsákutcához vezet, túl sok balesethez.

Van egy látomásom, Atyám; látom magamat, amint visszaadom Neked azt a Lelket, amelyet nekem ajándékoztál. Vágyom arra, hogy Te visszavedd, ami a Tiéd, és soha ne engedd el. Soha ne engedd, hogy máshová menjen, mint ahová Te akarod. Vedd át az irányítást. Visszaadom Neked ezt a bennem lévő Lelket, hogy soha többé ne térítsem el a kanyarulatát a saját „én” vágyam szerint. Úgy akarok vezettetni, hogy az legyőzze a testi elmét, hogy csak a Lélek-ember ragyoghasson elő.

Atyám, végy körül a Te Lélek-buborékoddal. Meríts el engem teljesen!

Bármit mondasz, Atyám, megteszem. Minden találkozást, minden döntést, minden cselekvési tervet Neked adok át. Mondd meg, mit tegyek, és megtörténik.

És Atyám, be kell látnom, hogy időnként előre kell lépnem, mielőtt szólnál. Ilyen esetekben tervet készítek, és lassan haladok tovább, teljes hatalmat adva Neked arra, hogy bármikor megváltoztasd az irányomat. Hozzád, Atyám, emelem fel a Te (az én) lelkemet.