A Csata Megnyerve

Yahweh, senki sincs olyan, mint Te, aki segítene az erőtleneknek a hatalmasok ellen. Segíts nekünk, Yahweh, a mi Hatalmasunk, mert Rád támaszkodunk, és a Te Nevedben jöttünk e hatalmas sereg ellen. Yahweh, Te vagy a mi Hatalmasunk; ne engedd, hogy halandó emberek győzedelmeskedjenek Feletted! (2Krónikák 14:11)

Hogyan ne ünnepelnénk a győzelmet, még most is? És eközben, hogyan tekinthetnél bármilyen veszteséget hibának? Teremtőnk szuverenitása megköveteli, hogy minden csata az Övé legyen. Kijelentjük: „A csata Yahwehé.” (1Sámuel 17:47)

Az univerzum Királyának nevezzük Őt; és megadjuk Neki jogos címét, „Vagyok”, mégis félünk. Kételkedünk, miközben azon tűnődünk, mit vehet még el tőlünk. Gyakran Jóbra úgy gondolunk, mint a bátorra, elfeledve története legfontosabb részét; ő megtért és dicsérte Yahwehet a vesztesége után (Jób 42:5-6). Kijelentette: „Yahweh adta, és Yahweh vette el.” (Jób 1:21)

Az Írások arra tanítanak minket, hogy amit elveszítünk, azt el kellett veszítenünk, és amit nyerünk, csak akkor áldott, ha Teremtőnk akarata szerint jön. Ha bízunk Benne a csatában, akkor el kell fogadnunk, hogy a veszteség éppoly értékes és tökéletes, mint a nyereség.

A metszés gyakran üldöztetéssel jár. De még így is, a csaták, amelyekkel szembenézünk, valójában nem a mieink, hogy megvívjuk. Ha ez igaz, ÉS AZ, akkor egyetlen ellenség sem győzedelmeskedhet felettünk.

A metszés, amelyet az üldöztetés eredményeként átélünk, valójában arra szolgál, hogy elfojtsa a Yahweh ellen vívott belső harcunkat. Igen, ez így igaz; fájdalmunk (elménk viszálya) többsége abból fakad, hogy Teremtőnk ellen küzdünk, nem a vélt ellenségeink ellen.

Ezzel az új megértéssel legyünk elégedettek azzal, hogy Ő elveszi, amit elvesz, és ad, amit ad. Legyen hálás a szíved (elméd), bármilyen legyen is a helyzet. Ő tudja a legjobban, mi a felesleges és mi nem. Ha bízni akarunk Benne, egészen végig kell mennünk. Bármi kevesebb csupán langyos hit, és ez undort kelt Teremtőnkben. (Jelenések 3:16)