Szembenézés a dühvel

Egy kérdéssel kezdődik. Tudtad, hogy a tökéletesség (a Messiás elméje) felé vezető út feltárja a Yahweh iránti neheztelést? Némelyeknél a neheztelés nyilvánvaló; másoknál a szív titkos zugaiban rejtőzik. Mindenkinek, hogy elérje a magasztos elhívást, szembe kell néznie ezzel a nehezteléssel?

Azzal a felismeréssel kezdődik, hogy a Messiás nélkül a szíved minden dolognál csalárdabb marad, és javíthatatlanul gonosz; és hogy Nélküle esélyed sincs erre ráébredni (Jeremiás 17:9). Minden gondolatod, minden „éned” csakis teljes romlottságot tud termelni. Még az is, amit igaznak tartasz, Nélküle sem tisztább a szennyes rongynál (Ézsaiás 64:6). Jobban megértheted, miért van ez így, ha belegondolsz, hogy ahhoz, hogy tökéletesnek számítson, még Yahshuanak is el kellett ismernie: „Önmagamtól semmit sem tehetek.” (János 5:30)

E szavak megfelelője a te esetedben, szeretett, ez volna: „Mert tudom, hogy én bennem, azaz a testemben, nem lakik jó; ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halál testéből [a gondolatok összességéből]?” (Róma 7:18; 24)

E valóság elfogadása mély völgyélményt okoz a lelkiismeretedben: „Ha a legjobb esetben is csak halál testét, borzalmas és romlott gondolatokat tudok önmagamtól teremteni, akkor csak Yahweh szabadíthat meg ebből a romlottságból.” Kicsoda szabadít meg engem e halál testéből? Hálát adok a Mindenhatónak — Yahshua, a Messiás, a mi Mesterünk által! (Róma 7:24-25)

Mindaz, ami ebben a gondolatban benne van: „Ó, én nyomorult ember!”, alátámasztást nyer az Írás egészében, és mégis, a völgy egy bizonyos pontján ez a gondolat olyan haragot szül majd benned, amelynek létezéséről nem is tudtál, és ez a heves indulat maga a Mindenható ellen irányul.

Ettől: „Kérlek, Atyám, ne az én akaratom legyen meg. Kérlek, ne is engedd, hogy megpróbáljak magamért gondolkodni” — eddig: „Miért engeded, Atyám, hogy még mindig betörjenek a gondolataim? Miért van még mindig tudatában a lelkiismeretem olyan gondolatoknak, amelyek ellentmondanak mindannak, amit Te igaznak mondasz?” A legnagyobb vágyad az lesz, hogy ne magadért gondolkodj, és hogy a saját akaratod soha ne is kerüljön be az egyenletbe. És mégis bekerül!

„Kicsoda szabadít meg engem e halál testéből?” „Mert tudom, hogy énbennem, azaz a testemben, nem lakik jó; tudom, hogy önmagamtól csak gonoszságot tudok termelni, és megbánom mindazt, ami vagyok, mégis meghagyod bennem ezt a harcot az elmémben. Még mindig hagyod, hogy ez a gonoszság győzedelmeskedjen bennem, és az érzelmeimet megrontsa. Miért? Miért hagysz így engem? Miért vagy kegyetlen hozzám?”

Ezekkel a dühödt gondolatokkal kell szembenézned a tökéletesség útján. El kell jutnod arra a pontra, ahol felismered, hogy a személyes feltámadásod (megmentett elméd) időzítése éppúgy az Ő kezében van, mint maga a megváltásod. Ez a „miért” az Ő szuverén uralma alatt áll, és az Ő tökéletes időzítésében fog feltárulni.

Ez nem azért íródott, hogy megválaszolja neked a „miért”-et, szeretett, hanem hogy arra ösztönözzön, hogy kitarts. Mi is át tudjuk ezt élni, és veled együtt tartunk ki.

Íme az elmélkedésed: „A Messiással együtt engem is felnyársaltak [mert szükséges volt és az is marad], és többé nem én élek, hanem a Messiás él bennem. Amely életet pedig most testben élek, azt a Magasságos Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Galata 2:20)