Amikor felemeljük kezünket

Amikor felemeljük kezünket Feléd, Abba, mit is akarunk valójában? Imádunk-e? Valóban komolyan gondoljuk? Lehetséges-e félelemmel és kétséggel telve lenni, és mégis imádni? Elfogadod a kételkedő emberek imádatát? Hogyan mondhatjuk, hogy imádunk és csodálunk Téged, de nem bízunk Benned?

Gyermekeid oly kevesen élnek hatalommal és kegyelemmel teli életet. Ezért emelik hát kezüket Feléd? Megpróbálnak lehúzni valamit Rólad, valamit, ami mélyen hiányzik belőlük? Ismét kérdezem, Abba; hogyan imádhatunk Téged, ha valójában nem bízunk Benned igazán? Mutasd meg nekem azt az embert, aki azt mondja, hogy igen. Igen, Fiad a mi mércénk.

Hányan emelik fel kezüket kegyelemért könyörögve? Ez megfelelő oknak tűnik a szent kezek felemelésére. Ez imádat, Atyám? Kétségbeesésnek tűnik. Kétségbeesés a hatalom, Atyám?

Valóban hisszük, hogy Yahshua meghalt értünk? Néha, ironikus módon, kézzelfoghatóbbnak tűnik elhinni, hogy Ábrahámért, Mózesért, sőt még Pálért is meghalt. Valóban értünk van? Hol vannak azok, akiket érintésed felken, Atyám, azok, akik elvesztették életüket, és megtaláltak Téged? Oly kevesen vannak. Miért, Abba? Miért? Ígéreteid mindannyiunkra vonatkoznak, akik azt mondjuk, hogy hiszünk, igaz?

Bocsáss meg nekünk a kettős üzenetért, amelyet küldünk, amikor kétséggel a szívünkben emeljük fel kezünket. Segíts nekünk hinni, hinni ígéreteidben Fiadon és Ruachodon (Lelkeden) keresztül. Adj nekünk mustármagnyi hitet, Abba (Máté 13:31-32, 17:20). Szülj bennünk hitet, Atyám, igazi hitet. Tedd valóságossá számunkra, hogy hegyeket mozgathassunk (Márk 11:23). Készítsd fel szívünket (elménket), hogy jól szenvedjünk érte.

Segíts nekünk meghalni az „énnek”, hogy őszinte imádatot ajánlhassunk fel, magáért az imádatért, és azokért is, akik kételkednek mindazok hitében, akik olyan szenvedélyesen hirdetik, és látszólag olyan erősen megerősítik azt, amiben hisznek.